Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Értékeink

2013.01.13

 Értékeink

 

„A hajósnak, aki nem tudja, melyik kikötőbe készül, semelyik szél sem kedvező.” Tevékenységünknek – így nevelésünknek is – csak akkor van értelme, ha van célja. A célt világnézetünk, hitünk adja: eljutni az örök boldogságra és mások, a ránk bízottak odajutását segíteni. Célunk megvalósításának eszközei, útjelzői: értékeink. Ezek kiválasztásáról, életünk, dolgaink ezek szerinti rendezéséről ejtek néhány szót a továbbiakban. Az itt leírtak kiindulópontja „axiómája”: hívő keresztények vagyunk, akik világnézetüket vállalják és vallják, ez iránt személyes döntéssel elkötelezettek. Ez azért fontos, mert így sok mindenről nem ejtek szót a továbbiakban: mindarról, amire sort kellene keríteni, ha tisztán filozófiai alapról indulnák, noha így is el lehetne jutni ugyanazokra a következtetésekre.

 

            Mi az érték? Egyszerűen megfogalmazva: számomra érték az, amit fontosabbnak, jobbnak tartok valami másnál célom szolgálatában. Ebben a megközelítésben az érték tehát viszonylagos. Keresztény emberek számára azonban a végső érték: maga Isten. „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok is tökéletes” A jelenségeket, dolgokat Hozzá kell mérnem. Így az alap-értékek abszolútokká válnak, mint pl. a szeretet, a jóság, az irgalom,… és a viszonylagosság az értékek közötti választásban jelenik meg: melyik út, tett, törekvés szolgálja jobban az Isten tervét, az üdvösséget?

            Az ember célja: a boldogság. Érték az, ami ezt szolgálja. Emberi természetünk kettős: anyagi és szellemi, és e kettő ne választható el egymástól!

 

Ki vagy te?  Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyven éves korodban húszéves-kori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, amikor már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? A határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent (Weöres Sándor: A teljesség felé, Ki vagy te?)

 

            Testünk és lelkünk keresztény szempontból is egység, és ez a teremtő akarata szerint való, tehát alapvetően jó. „Istenképiségünk”, magasabbrendűségünk azonban létünk szellemi valóságában jelenik meg, ezért akkor járunk el helyesen, ha testi mivoltunkat ennek szolgálatába állítjuk, mindig ügyelve arra, hogy személyiségünk harmóniáját megőrizzük.

 

 „Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadznak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetekként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga… Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók, becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.” (Weöres Sándor: A teljesség felé, Ki vagy te?)

 

Életünk normális körülmények között apró lépések, a napról napra megújuló kis feladatok, kis kihívások sorozata. Viszonylag ritkán és viszonylag keveseknek adatik meg egy-egy nagy kihívás: vértanúság vagy „damaszkuszi fordulat”. Az ilyen „egyszerre mindent feláldozni” – helyzet számunkra néha könnyebbnek tűnik. (Bár erről utólag még egyetlen vértanú sem nyilatkozott.) Nekünk azonban -  bár ilyen esetre is készen kell állnunk – inkább a „hétköznapi” kereszténységre kell felkészülnünk. A mindennapok gyakorlatában, a kis küzdelmek sorozatában a nagy célok, nagy értékek nem mindig igazítanak el kellő gyakorlatiassággal, megfordítva az ismert mondást: néha nem látjuk az erdőtől a fát. Ezért fontos, hogy legyen átgondolt, lehetőleg részletesen, egészen a gyakorlati szintig lebontott értékrendünk.  

 

Az értékrend tulajdonképpen nem más, mint a választott és vállalt értékek rendezése, „sorba állítása”, mégpedig két szempontból. Egyrészt értékeink osztályozása „nagyság szerint”: vagyis mik a legfontosabbak, az alap-értékek (pl.: szeretet, igazság, irgalmasság, szépség,…), melyek azok, amik ez után – és logikusan ezekből – következnek (pl. jóakarat, egyeneslelkűség, türelem, segítőkészség,…), és így tovább, az egészen gyakorlati szintig. Másrészt az azonos szinteken belül mik a prioritások (pl. a szeretet nagyobb érték az igazságnál, bár mindkettő alap érték). Az értékrend kialakításához tartozik még, hogy végiggondoljuk: miből mi következik. (Az előbbi példánál maradva: ha adott esetben az igaság kimondásával a szeretet sérül, akkor nem mondom ki, de ebből nem az következik, hogy hazudok, hanem, hogy hallgatok.)

 

            Az értékrend kialakítása életünkben – talán csak az alap értékek kivételével – folyamat. Nem statikus: egyszer eldöntöttem, most már örökre így marad. (Az alap-értékek azért kivételek bizonyos szempontból, mert kereszténységünkből következően ezek nem választottak, hanem kinyilatkoztatottak.) Életünk során látunk, hallunk, tapasztalunk, és ezáltal fejlődünk. Egyre jobban értjük önmagunkat, embertársainkat és a világot. Fejlődésünket értékrendünknek is követnie kell: újra és újra át kell gondolnunk, finomítanunk, hangolnunk a felismert igazságok szerint. Újra és újra össze kell vetnünk világnézetünk normáival, Istenhez és a kinyilatkoztatáshoz kell mérnünk, hogy tévedéseinket, félrecsúszásainkat kiigazítsuk.

            Fontos hogy tudatában legyünk: értékeink megválasztásánál először valódiságukról kell meggyőződnünk. Úgy is mondhatnám: a „nulladik érték” maga: a valóság elfogadása. Ez talán első hallásra természetesnek tűnik, ám a minket körülvevő „művi környezet” gyakran észrevétlenül torzítja ítéletünket. A Balatont életében először megpillantó kisgyerek felkiált: „Jé, ez pont olyan, mint a TV-ben!” Számára már a TV művi világa a valóságosabb! Praktikus segítség lehet, ha a valódi értékek keresésénél értékeimet összevetem – a halállal.

 

            Egy bagdadi fiatalember egyszer vagyont örökölt. Úgy érezte, hogy élete fordulópontja előtt áll. Lehetőségek nyíltak előtte, amik jövőjére nagy befolyással lehetnek. Elment egy remetéhez, hogy tanácsát kérje. A remete elküldte:

-         Gondold végig, hogy mit akarsz tenni, aztán gyere vissza!

A fiatalember elment, tervezgetett, majd visszatért.

- Úgy döntöttem, hogy vállalkozásba kezdek: szőnyegboltot nyitok a bazárban.

_ és az után?

-         Kasmírből és Iránból hozatok szőnyegeket és eladom.

-         És az után?

-         Befektetem a nyereséget és újabb boltokat nyitok.

-         És az után?

-         Meggazdagszom, vagyonos ember leszek.

-         És az után?

-         Házat építek a kertvárosban, sok virággal és gyümölcsössel.

-         És az után?

-         Megnúsülök. Családom lesz, szép feleségem négy gyermekem.

-         És az után?

-         Hát… Felnevelem őket! Jó iskolákba fognak járni, derék emberek lesznek.

-         És az után?

-         Elindítom őket is az életbe, hogy önállóak legyenek.

-         És az után?

-         Az után? Előbb-utóbb megöregszem. Szép, békés öregkorom lesz. A művészetet fogom pártfogolni Szép dolgokkal veszem körül magam.

-         És az tuán?

-         Hát… a végén meghalok.

-         És az után?

-        

 

 

Ugyancsak fontos, hogy a valóság elfogadása kiterjedjen önmagamra is: én – itt és most – ilyen vagyok, ez vagyok. Itt kezdődik az alázat, ami nélkül nincs igazi értékkövetés, hiszen az alázat tulajdonképpen nem más, mint értékek iránti engedelmesség. Sok embert mentett már meg szenvedélybetegségektől a csatlakozás azonos helyzetben lévők közösségéhez, vagyis annak beismerése, elfogadása. Igen, én egyedül nem tudok leszokni, nem vagyok elég erős. Az alázat a helyes önismeret „terméke”: ismerem értékeimet és ismerem hibáimat. Ezekből tudom: itt tartok, itt a helyem a világban. Az alázatos ember a „helyén van”(Lk 14,7-11) és aki a helyén van, az Isten is „könnyebben találja meg”.

            Még egy dologra szeretnék itt kitérni. A valóság elfogadásának, a „nulladik értéknek” része az is, hogy megismerjük és elfogadjuk korlátainkat. Nem vagyunk egyformák, adottságaink, tehetségeink, képességeink különböznek. „A Lélek ajándékai sokfélék”

(1 Kor 12,4) Megnyilvánul ez abban is, hogy más-más stílusban és kapacitással tudunk hatékonyan dolgozni. Valaki egyszer azt mondta: „Bolond, aki szebben táncol, mint ahogy tud!” – Egy vezetőnek fontos, hogy végiggondolja mekkora az a kör, amin belül becsülettel és hatékonyan tud dolgozni. A „szegény asszony két fillérje” – történet (Mk 12, 41-44) mutat rá a lényegre: nem az összeg nagysága a fontos, hanem hogy ki-ki saját lehetőségeihez képest mennyit áldoz. A vezetői munkára is áll ugyanez: teljesítményed szempontjából nem az a mérvadó, hogy minél több időt áldozz vagy minél nagyobb létszámot mozgass meg, hanem munkád minősége, hogy amit csinálsz, azt jól csináld! (természetesen itt is, most is, ezt is „értsd jól”. Vannak minimumok, ha pl. csak félévenként egyszer jössz össze a csoportoddal, nem igazán beszélhetsz közösségről.) A dolgot elképzelheted úgy, hogy egy kört vonsz magad köré: középen állsz te, körülötted az emberek és a dolgok, hozzád közelebb a fontosabbak, távolabb a kevésbé fontosak. Alkatod és adottságaid határozzák meg, hogy mekkora annak a körnek a sugara, amin belül lelkiismeretesen és hatékonyan tudsz megfelelni a feladatoknak. Ennek a sugárnak, az akciórádiusznak a nagyságát kell objektíven és bölcsen megszabnod, ha jól akarod végezni a munkádat.      

 

            Értékeink kiválasztása, értékrendünk megállapítása: az alap. Erre kell építenünk önmagunkat, életünket. Hétköznapjaink feladata ebből a szempontból: az értékkövetés. Ha magatartásunkban, cselekedeteinkben nem jelenik meg értékrendünk, életünk hiteltelenné válik. „Aki hallgatja tanításomat, de cselekedetekre nem váltja, hasonlatos az ostoba emberhez, aki homokra építette a házat. (mt 7,26) Első hallásra ez értékkövetés is természetesnek tűnik számunkra. A gyakorlatban azonban nagyon gyakran félrecsúszunk ezen a téren.

 

Még soha nem hallottam, hogy valaki, aki Amerikába utazhatott, lekéste volna a repülőgépét. És mi a helyzet a Szentmisével? Akkor hát melyik is a nagyobb érték számunkra?

 

            Az értékkövetéshez fegyelem kell. Külső is, de főleg belső. Önmagammal szemben (is) következetesnek kell lennem és maradnom Életünk, önmagunk építése, de közösségvezetői, nevelői hivatásunk is a házépítéshez hasonló. A házat nem lehet felfújni, mint egy szappanbuborékot. A ház úgy készül, hogy a kőműves téglát tégla mellé rak, tegnap is, ma is holnap is, amíg csak el nem készül Közösséget sem vezethetek úgy, hogy „most felkészülök egy foglalkozásra”, hanem újra és újra, minden alkalomra felkészülök. A világnézetünk adta törvények külső korlátok, ám kereszténységünk tudatos vállalásával és megélésével ezeknek is mindinkább belsőkké kell válniuk. Ezek a korlátok ugyanis nem bezárnak, sokkal inkább támaszt nyújtanak.

 

Képzeld el egy nagy bérház belső függőfolyosóját az ötödik emeleten. Egyik oldalon a lakások fala, másik oldalon könnyű, rácsos korlát, közepén másfél méteres járda. Nyugodtan körbemész a folyosón. De ha a korlát nem volna ott!!! Nyüszítve kuporognánk a fal tövében a szörnyű mélység fölött! Pedig a folyosó ugyanolyan széles!

 

            A kereszténység egyfajta nagyon jó értelemben vett humanizmust is hordoz. Ez a humanizmus ráadásul kiteljesedett: az által az alázattal elfogadott felismerés által, hogy nem tudjuk önmagunkat a hajunknál fogva, Münhausen báróként, kiemelni a mocsárból. A keresztény törvény olyan, mint a függőfolyosó korlátja. Azért van, mert úgy könnyebb – sőt jobb! – élni.

            Az értékkövetéshez hűség is kell. A minket körülvevő világ, de saját természetünk is gyakran állít minket kísértések elé. Ha a felismert és elfogadott értékeket valamiért nem sikerül rövid távon megvalósítanunk, hajlunk arra, hogy „alább adjuk”, hogy az értékekből engedjünk. Saját életünkben is gyakran tetten érhetjük ezt a magatartást, de a környező világban uralkodó materializmus és individualizmus is számtalan példát kínál erre.

 

Sokszor – és sajnos nem ritkán tragikus eredménnyel – megesik, hogy ha egy ideig nem sikerül megtalálnunk „az igazit”, a „nagy Ő-t”, szóval azt a társat, akit igazán szeretnénk, alább adjuk igényeinkből, elvárásainkból engedve kevésbé megfelelőt is elfogadunk, mert félünk a magánytól.

Vannak többé-kevésbé elfogadott nézetek művészetről, irodalomról, ám ha jövedelmezőbb, kiadjuk a százhalombattai gyilkosról szóló könyvet vagy kiállítjuk Magda Marinkó „képeit”.

A fejlett világ egyik leggyakrabban hangoztatott jelszava: önmegvalósítás. Lenyomta életünkben: a világ arra való, hogy engem szolgáljon, az én igényeimet kielégítse. „Jogom van” mindenhez, amit hasznosnak, vagy akár csak kellemesnek találok. Tragikus, torz, természetellenes jelenségek gyökere táplálkozik ebből a felfogásból.

Az Európai Közösség nemcsak, hogy elfogadja a házassággal egyenrangúnak a homoszexuálisok természetellenes kapcsolatát, de törvénybe iktatta, hogy a házasságban élőkkel azonos elbírálás szerint örökbe fogadhatnak gyermekeket. Vagyis, ha az anyagi és szociális körülményeik megfelelőek, a gondozó intézet nem is tagadhatja meg az örökbeadást!  Az abortusz bármennyire természetellenes mégis a nők többsége teljes természetességgel beszél róla. Azt hangoztatják, joguk van - az önrendelkezés alapján – világra hozni vagy eldobni a megfogant életet.

Tele az egész ország az AIDS veszélyére figyelmeztető plakátokkal. „Veled is megtörténhet!” Mi akar ez lenni? Olyan ez, mint az eső: ha elered, én is vizes leszek???!!! Ez a plakát is – mint annyi minden körülöttünk! – azt ordítja a fülünkbe: nem is lehet másként élni, „ ez ma már természetes”! (Csak ha alul is megnézed az „apró betűs” részt, akkor válik érthetővé: a szponzorok az óvszergyárak. Így az egésznek az üzenete – legalábbis a gondolkodó emberek számára – megváltozik: te se akarj másként élni, kockáztass, mi meg majd keresünk rajta.)

Az ősbűn veszélye a tudás fája: Én döntök, hogy mit tehetek és mit nem

 

            „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1 Kor 10,01). Szent Pál tanácsa, intése sosem volt aktuálisabb, mint manapság. Támaszod, hogy el ne ess: a hited szerinti törvények és átgondoltan, tudatosan vállalt értékeid. Az önfegyelemmel, hűséggel gyakorolt értékkövetés megtart a helyesnek vallott úton.

 

            Gyerekek, fiatalok vezetése-nevelése során nagyon sok múlik a vezetőn, minél fiatalabbak a vezetettek, annál inkább. A vezető egész személyisége modellé válik a közösségben, szerepe értékközvetítő a vezetettek számára. A tanulási folyamatban pedig a modell – tanulás épül be a legmélyebben. Azt is tudnod kell, hogy „modellséged” legkisebb részét teszi ki, hogy mit mondasz. A túlnyomó részt: mit mutatsz, személyiséged, életed mit sugároz, milyen értékek mentén ítélsz a dolgok gondosságáról, elvetendő vagy követendő voltáról: röviden: mi az a minta, amit eléjük élsz.

Közösségvezetésre, nevelésre készülsz. Vezetettjeid számára akarva akaratlanul modell leszel: Isten és ember előtti felelősséged, hogy követésre érdemes, a keresztény értékeket hitelesen közvetítő modell légy! Ennek egyetlen útja van: ha az általad képviselt, közvetített értékek valóban a tieid, személye döntéssel, tudatosan elfogadott és saját életedbe beépített, általad megélt értékek!

 
 

 




Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>